Nehezen keltem reggel. Még mindig volt bennem egy adag düh és elkeseredettség a tegnapi nap óta, de a nagyját átvette a zsibbadtság. Ma haza kell menni, ami egyszerre volt jó és rossz érzés.
Az éjszaka folyamán levettem a nadrágot, amit Espitől kaptam kölcsön. Rájöttem, hogy amiatt zsibbadhatott a lábam, hogy nagyon szorított, mert szinte azon nyomban, hogy levettem, végre képes voltam elaludni. Reggel megkérdeztem tőle, hogy jó-e, ha hazaviszem hétvégére, hogy kimossam, és vasárnap visszahozom neki.
Megvonta a vállát.
- Nekem mindegy, de egyébként ha kell neked, a tiéd lehet. Rám eléggé szűk.
Időközben bementem a fürdőbe fogat mosni, és összeráncolt szemmel néztem a tükörbe. Kiköptem a fogkrémet.
- Rád szűk? - pillantottam a lányra kérdőn. - Rám is, egyébként. Mármint, rámjött, de annyira nem volt kényelmes.
- Hát, gondold át, hogy kell-e neked vagy sem.
Amikor később nagycsoportra indultam, üres volt a folyosó, egyedül Brigi jött velem szembe.
- Téged kerestelek - indult el felém.
Kérdőn néztem rá.
- Engem?
- Igen - nyomott a kezembe egy összehajtogatott papírt és egy csokit. Az első gondolatom rögtön Timi volt, az jutott eszembe, talán ő adta oda ezeket Briginek, mielőtt elment.
- Ez... Timié? - kérdeztem rá értetlenül.
- Én csak kézbesítő vagyok - felelte (amivel nem adott választ a kérdésemre), és továbbált. Kibontottam a papírt, és olvasni kezdtem, miközben kifelé arasztoltam, de ahogy átfutottam pár sort, úgy varázsolódott az arcomra egy mosoly, és inkább visszasiettem a szobába. Leültem az ágyamra, miközben Luca még a fürdőben készülődött, és elolvastam a levelet.